Útkeresés...

Kiskoromtól fogva hallom ezt a mondatot: „Keresd meg a saját utad.” Ez a mondat  megérkezett Bennem az önismereti utamon is. 

Kerestem az utam, és kerestem, hogy „Hol van az a hely, ahol az Én utam halad?” kerestem, „Hol van az, ahol végre azt érzem: megérkeztem?”

Évtizedeken keresztül figyeltem másokat, figyeltem a szüleimet, a nagyszüleimet, a tanáraimat, figyeltem a véleményükre, a visszajelzéseikre, arra, hogyan látnak engem, és figyeltem Magam, hogy valójában úgy vagyok-e, ahogy azt a környezetem visszajelzi Felém?

Próbáltam megérteni, mit vár tőlem az élet, és közben talán egyre kevésbé maradt hely Bennem arra, hogy mi is igazából az, amit én szeretnék.

Voltak utak, amelyekről azt gondoltam, hogy a keresett célomhoz vezetnek el. Elindultam rajtuk, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy valami mégsem stimmel. Azok akik ismerni véltek, kívülről azt látták, hogy minden rendben van, nem értették, hogy miért nem folytatom az adott „utat” – „dolgot” (pl. munkahelyet, kapcsolatot, sportot…), amikor olyan jól boldogulok abban.

Valóban ellentmondásos volt ez az egész! Miért is? Úgy állok mindenhez, hogy a lehető legjobbat hozzam ki Magamból, nem mások elismeréséért cselekszem, hanem Bennem él – talán születésem óta – ez a belső mérce, amely az utamon kísér. 

Ez a mérce viszont ugyanúgy megengedi, hogy úgy döntsek, egy adott pillanatban, hogy mégsem folytatom azt ami már nem szolgál.  A döntéseim mögött mindig ott volt egy olyan érzés – egyfajta „üresség” –  amely számomra egy belső iránytűvé vált, és meghatározta a döntéseimet.

Ma már tudom, hogy ez az iránytű segít, hogy a saját utamra lépjek, illetve pontosabban a saját utamra újból és újból de visszatérjek. 

Azt is tudom, hogy rengeteg út áll még előttem, amelyen elindulhatok és kipróbálhatom magam rajtuk. Az útkeresésem végeredményben nem egy befejezett történet Bennem, mivel ma már fontosabb az, hogy nem az utat keresem, hanem  az egyensúlyt, azt a bizonyos MEGÉRKEZTEM ÉRZÉST. 

Másként gondolok már az útkeresésemre: nem megérkezni szeretnék, hanem közelebb kerülni.

Folyamatosan változik minden,  viszont egy fix támpontom lett ebben az útkeresésben, mégpedig az, hogy úgy kapcsolódjak Önmagamhoz, hogy közben önegyüttérző is legyek Önmagammal.

Amikor elindultam befelé, megtanultam tájékozódni is önmagamban, mert ezen az úton minden ami megmutatja magát – kellemes és kellemetlen – azért történik, hogy segítsen közelebb kerülni Önmagamhoz.

Fontos észrevenni, mi az, ami megérint, mi az, ami feszít, mi az, amihez újra és újra visszatérek, és mi az, amitől végre megérkezik Bennem a megnyugvás.

Figyelek arra, hogy mennyire maradok kapcsolatban önmagammal, figyelek az érzésekre és a reakcióimra, figyelek az „Itt és most…-ban” maradni.

A felismerésem: